Verseny: MKK 2003
Ernyő: Apco Keara
Helyezés: 1.
Ezt talán a legjobban a Susán filmje (540mb!) adja vissza. Dénessel (akkor is) keményen küzdöttünk az elsőségért. Valahogy az MKKs meccseink Dénessel mindig is fairek voltak, bár tudom, hogy a videón épp azt rovom fel neki, hogy miért nem szólt, mikor kijött Óbudára, de azért jórészt mindig szóltunk egymásnak, hogy ki hova megy, és ki mit ír ki. Sajnos a verseny eredményei már nincsenek meg, ezért nem tudok konkrét repülésekről írni, de hát gondolom a szokásos: volt pár Nyikom, meg Óbudáról Balaton. Ekkor azért már előfordultak befejezett céltávok, azaz nagyjából meg tudtuk saccolni azt a reális távolságot, amit az adott napból ki lehet hozni. Azt gondolom, hogy ez a tapasztalat nagyon sokat segít a mai háromszögek repülésekor. (vajon akkor miért nem zártam be tavaly annyit??? :))
Persze nagyon örültem ennek a győzelemnek. Sok-sok repülés, hegyen és levegőben töltött idő volt benne. Mert az MKK megnyeréséhez valóban kell egy jó pilóta, de az is nagyon kell, hogy az a jó pilota rengetegszer kint legyen és akkor is próbálkozzon, amikor nem is néz ki olyan ütősnek az idő.
2003. október 4., szombat
2003. június 4., szerda
Dutch Open 2003
Verseny: Dutch Open 2003
Ernyő: Apco Keara
Helyezés: 40.
Itt csak összesített eredményt találtam, úgyhogy inkább írok a hosszú napról, amihez szintén van Susán film (650mb!). Szóval arról, hogy hogyan is lett nekem ez a nap nem annyira hosszú. Szokás szerint a spanyolviasz feltalálása és a passzátszél kibocsátása után, a Pollovnikon találtam magam eléggé elöl. A magyar banda persze ott lihegett a nyakamban mikor át kellett tolni Bovecbe. Nekem persze fogalmam se volt, hogy hogy kell azt, és ezért szépen végigmentem a Pollovnik gerincen, és a végén próbáltam kiemelkedni. Visszanézve láttam, hogy a magyarok szépen tekernek kifele kb 1-2 kmrel hátrébb. Volt benne ráció, mert ott a gerinc végén nem jött igazán semmi. Nagy nehezen kis magasságot nyerve áttoltam a boveci gerincre, de ekkor már láttam, hogy ez a nap csúnyán elúszott, mert a többiek a termik kitekerése után egyből mentek a fordulópontra (ha jól emlékszem Bovec felvonóállomás), én meg még mindig a boveci gerincen próbáltam magasságot nyerni. Ahogy siklottam a felvonó felé, láttam jönni a gerincen a magyarokat, és persze jól beidegesedtem. Megcsináltam a fordulópontot, és kapkodásomért elnyertem méltó büntetésemet: leszálltam Bovec határában. Ismét felírhattam a képzeletbeli füzetbe: ha nem ismered a terepet, akkor ne próbálj meg egyedül, elöl repülni!
Ernyő: Apco Keara
Helyezés: 40.
Itt csak összesített eredményt találtam, úgyhogy inkább írok a hosszú napról, amihez szintén van Susán film (650mb!). Szóval arról, hogy hogyan is lett nekem ez a nap nem annyira hosszú. Szokás szerint a spanyolviasz feltalálása és a passzátszél kibocsátása után, a Pollovnikon találtam magam eléggé elöl. A magyar banda persze ott lihegett a nyakamban mikor át kellett tolni Bovecbe. Nekem persze fogalmam se volt, hogy hogy kell azt, és ezért szépen végigmentem a Pollovnik gerincen, és a végén próbáltam kiemelkedni. Visszanézve láttam, hogy a magyarok szépen tekernek kifele kb 1-2 kmrel hátrébb. Volt benne ráció, mert ott a gerinc végén nem jött igazán semmi. Nagy nehezen kis magasságot nyerve áttoltam a boveci gerincre, de ekkor már láttam, hogy ez a nap csúnyán elúszott, mert a többiek a termik kitekerése után egyből mentek a fordulópontra (ha jól emlékszem Bovec felvonóállomás), én meg még mindig a boveci gerincen próbáltam magasságot nyerni. Ahogy siklottam a felvonó felé, láttam jönni a gerincen a magyarokat, és persze jól beidegesedtem. Megcsináltam a fordulópontot, és kapkodásomért elnyertem méltó büntetésemet: leszálltam Bovec határában. Ismét felírhattam a képzeletbeli füzetbe: ha nem ismered a terepet, akkor ne próbálj meg egyedül, elöl repülni!
2003. május 1., csütörtök
Az első Eged-kupa
Verseny: Eged-kupa 2003
Ernyő: Apco Keara
Helyezés: 3.
Azt hiszem életemben ez volt az egyetlen alkalom, amikor én kértem, hogy elsőnek vizsgázhassak az egyetemen. Aztán kocsiba be, irány Eger.
Task1, Vadna céltáv, Bélapátfalva töréssel. Szerencsére a szokásos egyéni időmérés, büntetés nélkül, azaz nem számított ki mikor indul. Nagyjából ekkor repültem először az Egedről, pláne DK, nem hittem, hogy innen egyáltalán ki lehet tekerni. Amikor láttam, hogy mindenki szépen teker kifele, elstartoltam én is. Rosszkor. Szóval elsőre lerohadtam, ráadásul az úttól is távol, ernyő gyorsan rózsába, overallban felszaladtam az útig, ahonnan aztán felvitt a transzport. Sokra nem mentem vele, szépen bedeszkázódott az ég, látszódott, hogy itt már nem lesz semmi. Ültünk és vártunk, engem - miután a lélegzetemet visszanyertem - a guta megütött, úgy éreztem, hogy itt a vége a versenynek. Aztán egyszercsak kissé kinyílt az ég, és elkezdtek jönni a termikpöffök. El is startoltunk Barccsal, és csak csodálkoztunk, hogy szépen emel mindenhol kettővel, de zivatarnak nyoma se volt. Mikor már jól kiemelkedtünk, akkor rájöttünk, hogy itt az alkalom, hogy kihozzunk valamit a mai napból, és elkezdtünk siklani a fordulópont felé. Azóta sokkal jobb siklószámú ernyőkkel repülök, de ilyen még nem volt, hogy gyakorlatilag egy tekerésből ütöttük át a Bükköt. Sanya kissé balra ment, és jobban megmerült, én egy jobb vonalat választottam, így a fp környékén magasabban értem a bánya fölé. Sanya utána lerohadt, és én meg ott voltam teljesen egyedül. Mivel fogalmam se volt, hogy ki hogy teljesített, ráadásul azt se vágtam, hogy vajon mennyin kell lennem, hogy beérjek, ezért gyakorlatilag mindent tekertem a fp és a cél között. Mikor beértem, már nem volt ott senki. Az első boly, az a 13 ember, aki célbaért, már akkor leszállt, mikor én kiléptem a cilinderből. Aztán a letöltéskor derült ki, hogy 15 másodperccel nyertem a napot. Nem kicsit örültem a dolognak. :)
Task 2, a szokásos ÉNy-i hátszeles. Nem tudom leírni azt az érzést, hogy milyen úgy kezdeni a napot, hogy jó helyen állsz. Annál csak egy durvább van, mikor te vagy legelöl. A startpara még keményebb ilyenkor, ráadásul a szél se volt gyenge. De most legalább együtt tekertünk ki, és próbáltam lépést tartani a Radon osztállyal (Barcs, Pepó, Simonics). Ez többé-kevésbé sikerült is, a végén a gyengülő időben a rutin csak előjött, 2-5 kmt vertek rám. No persze a szokásos gyenge-idő specialisták (Koppány, Dénes) ennél jóval többet.
Task 3, a szokásos DNy-i hátszeles, Miskolcig, aztán Szikszó. Ezen a taskon volt az első olyan alkalom, amikor rájöttem arra, hogy mennyivel többet vállal az ember a verseny hevében. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a Bükk kellős közepén vagyok, ha nem tekerek ki, tuti befázás, mert nem érem el a következő vészleszállót. Egyszerűen cserbenhagyott az a rutin, melyet az agyamba vésett a Simonics oktatáson, hogy folyamatosan csekkoljuk, hogy hova tudunk kiérni, hol tudunk leszállni. Nem figyeltem oda, mert a feladatra koncentráltam, meg a többiekre, meg arra, hogy na majd ott biztosan adja, de ha ott nem, akkor ott utána. Azóta rendszeresen igyekszem visszaemlékezni erre, hogy ilyen ne forduljon elő többet. Aki ki tudott tekerni, az a széllel eljutott nagyjából Miskolcig, aztán a szembeszélben fűrészelés következett, amit Pepó végzett a legnagyobb sikerrel.
Task 4. Ismét bolyok, különböző időben. Az első boly kissé bevállalósan beleugrott, és tolták neki, pedig reggel még elég rosszul nézett ki az idő, így jogos volt azt gondolni, hogy később jobb lesz. Nem lett. Persze beértünk, de átlag 10 perccel gyengébb idővel. Nem adta annyira.
Szumma. Megdőlt az alapelv, a versenyt nem az nyeri, akinek a legtöbb pontja van... Na jó, nem siránkoztam, a harmadik hely bőven várakozásaimon felüli volt, csak átkoztam a napdobást, mert nekem volt a legtöbb pontom napdobás előtt. De emlékszem, mikor a rendezőség próbált 5. taskot tartani, mi a Partizer Csabival összenéztünk, és kijelentettük, hogy nekünk ez bőven jó így. :)
Ernyő: Apco Keara
Helyezés: 3.
Azt hiszem életemben ez volt az egyetlen alkalom, amikor én kértem, hogy elsőnek vizsgázhassak az egyetemen. Aztán kocsiba be, irány Eger.
Task1, Vadna céltáv, Bélapátfalva töréssel. Szerencsére a szokásos egyéni időmérés, büntetés nélkül, azaz nem számított ki mikor indul. Nagyjából ekkor repültem először az Egedről, pláne DK, nem hittem, hogy innen egyáltalán ki lehet tekerni. Amikor láttam, hogy mindenki szépen teker kifele, elstartoltam én is. Rosszkor. Szóval elsőre lerohadtam, ráadásul az úttól is távol, ernyő gyorsan rózsába, overallban felszaladtam az útig, ahonnan aztán felvitt a transzport. Sokra nem mentem vele, szépen bedeszkázódott az ég, látszódott, hogy itt már nem lesz semmi. Ültünk és vártunk, engem - miután a lélegzetemet visszanyertem - a guta megütött, úgy éreztem, hogy itt a vége a versenynek. Aztán egyszercsak kissé kinyílt az ég, és elkezdtek jönni a termikpöffök. El is startoltunk Barccsal, és csak csodálkoztunk, hogy szépen emel mindenhol kettővel, de zivatarnak nyoma se volt. Mikor már jól kiemelkedtünk, akkor rájöttünk, hogy itt az alkalom, hogy kihozzunk valamit a mai napból, és elkezdtünk siklani a fordulópont felé. Azóta sokkal jobb siklószámú ernyőkkel repülök, de ilyen még nem volt, hogy gyakorlatilag egy tekerésből ütöttük át a Bükköt. Sanya kissé balra ment, és jobban megmerült, én egy jobb vonalat választottam, így a fp környékén magasabban értem a bánya fölé. Sanya utána lerohadt, és én meg ott voltam teljesen egyedül. Mivel fogalmam se volt, hogy ki hogy teljesített, ráadásul azt se vágtam, hogy vajon mennyin kell lennem, hogy beérjek, ezért gyakorlatilag mindent tekertem a fp és a cél között. Mikor beértem, már nem volt ott senki. Az első boly, az a 13 ember, aki célbaért, már akkor leszállt, mikor én kiléptem a cilinderből. Aztán a letöltéskor derült ki, hogy 15 másodperccel nyertem a napot. Nem kicsit örültem a dolognak. :)
Task 2, a szokásos ÉNy-i hátszeles. Nem tudom leírni azt az érzést, hogy milyen úgy kezdeni a napot, hogy jó helyen állsz. Annál csak egy durvább van, mikor te vagy legelöl. A startpara még keményebb ilyenkor, ráadásul a szél se volt gyenge. De most legalább együtt tekertünk ki, és próbáltam lépést tartani a Radon osztállyal (Barcs, Pepó, Simonics). Ez többé-kevésbé sikerült is, a végén a gyengülő időben a rutin csak előjött, 2-5 kmt vertek rám. No persze a szokásos gyenge-idő specialisták (Koppány, Dénes) ennél jóval többet.
Task 3, a szokásos DNy-i hátszeles, Miskolcig, aztán Szikszó. Ezen a taskon volt az első olyan alkalom, amikor rájöttem arra, hogy mennyivel többet vállal az ember a verseny hevében. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a Bükk kellős közepén vagyok, ha nem tekerek ki, tuti befázás, mert nem érem el a következő vészleszállót. Egyszerűen cserbenhagyott az a rutin, melyet az agyamba vésett a Simonics oktatáson, hogy folyamatosan csekkoljuk, hogy hova tudunk kiérni, hol tudunk leszállni. Nem figyeltem oda, mert a feladatra koncentráltam, meg a többiekre, meg arra, hogy na majd ott biztosan adja, de ha ott nem, akkor ott utána. Azóta rendszeresen igyekszem visszaemlékezni erre, hogy ilyen ne forduljon elő többet. Aki ki tudott tekerni, az a széllel eljutott nagyjából Miskolcig, aztán a szembeszélben fűrészelés következett, amit Pepó végzett a legnagyobb sikerrel.
Task 4. Ismét bolyok, különböző időben. Az első boly kissé bevállalósan beleugrott, és tolták neki, pedig reggel még elég rosszul nézett ki az idő, így jogos volt azt gondolni, hogy később jobb lesz. Nem lett. Persze beértünk, de átlag 10 perccel gyengébb idővel. Nem adta annyira.
Szumma. Megdőlt az alapelv, a versenyt nem az nyeri, akinek a legtöbb pontja van... Na jó, nem siránkoztam, a harmadik hely bőven várakozásaimon felüli volt, csak átkoztam a napdobást, mert nekem volt a legtöbb pontom napdobás előtt. De emlékszem, mikor a rendezőség próbált 5. taskot tartani, mi a Partizer Csabival összenéztünk, és kijelentettük, hogy nekünk ez bőven jó így. :)
2003. február 28., péntek
Az első Brazília - 2003
Verseny: 2 db. Brazil Open
Ernyő: Apco Keara
Helyezés: 2. ill. 8. (széria)
Governador Valadares. Még a neve is olyan jól hangzik. Egy nagy misztikus félhomály (no persze csak a képzavar miatt) lengi körül a helyet, mely ekkor már évek óta elvitathatatlanul a siklóernyősök Mekkájaként szerepelt a térképen. Azóta persze már kissé fakult a kép, de emlékszem, mikor 2002-ben Kollmannal és az Ambróval jöttünk hazafele Pilisről, és csak meséltek. Én a végefele becsuktam a számat, és úgy döntöttem, hogy nekem ide ki kell jutnom. A siklóernyős összetartás akkor is kb. annyira volt jó mint most, de sebaj, alapos kutatómunkát végeztem. Mivel ekkor a Diákhitel Kht. támogatta döntő részben az utazásomat, ezért elég szűk volt a büdzsé, de lett hamarosan olcsó jegy, és kinéztem a legolcsóbb szállást is: Casa Grande. Gondoltam nagy ház, jó lesz az. Ennyire nem is nyúlhattam volna mellé, bár tény, hogy a magyarok döntő többsége itt lakott. Ekkor már fél éve nyomtam a portugált az egyetemen, ami kb arra volt jó, hogy az első öt percben ne kínáljam fel a vesémet megvételre. De hamarosan belejöttem, mint ahogy a repülésbe is.
Persze az első termikek alaposan felráztak téli álmomból, és itt jöttem rá arra, hogy van a magyar élvonal, meg a nemzetközi, és a kettő közt egy nagy betöltetlen űr. Pedig voltunk páran (Berci, KisKovács, Losi, Barcs, Pepó, Susán, Simonics, Szittó, Lojra, Fördős, Miki stbstb) akik meg akartuk mutatni, és igazából a brazil nagykártyákkal viaskodtunk. Mint egy szivacs szívtam magamba azokat az elkottyantott információkat rétegszelekről, tekerési módokról, végsiklás számításokról, felhőelemzésekről. Persze már akkor is éreztem, hogy kb a fele vetítés, de még nem tudtam, hogy vajon melyik fele.
Eleinte komoly stressz volt az egész startra készülődés, aszalódás a napon, az első termik. Igaz, a mai napig akkor nyugszom meg először, mikor az első termiket kitekertem, és iszom egy picit a vizemből. De akkor még minden új volt. A rengeteg ernyő, az együtt tekerések, az ernyő kezelése, odafigyelni, hogy ne rontsam el a feladatot, ne szálljak villanydrótra, melyből annyi volt a környéken.
Két fő tanulság, mivel konkrét taskokra nem emlékszem: az egyik, a fokozatosság elve. Azt hiszem ha valaki most kezdi, akkor jobban teszi, ha nem ugrik egyből fejest a mélyvízbe, hanem szépen-lassan, először csak kisebb magyar versenyek, majd jöhetnek a kisebb nemzetköziek stbstb. A másik pedig, ha valaki megteheti, akkor menjen el télen repülni. Ég és föld a különbség ha a szezon valamikor jan-feb környékén kezdődik és nem áprilisban, vagy ahogy az idő engedi.
Ernyő: Apco Keara
Helyezés: 2. ill. 8. (széria)
Governador Valadares. Még a neve is olyan jól hangzik. Egy nagy misztikus félhomály (no persze csak a képzavar miatt) lengi körül a helyet, mely ekkor már évek óta elvitathatatlanul a siklóernyősök Mekkájaként szerepelt a térképen. Azóta persze már kissé fakult a kép, de emlékszem, mikor 2002-ben Kollmannal és az Ambróval jöttünk hazafele Pilisről, és csak meséltek. Én a végefele becsuktam a számat, és úgy döntöttem, hogy nekem ide ki kell jutnom. A siklóernyős összetartás akkor is kb. annyira volt jó mint most, de sebaj, alapos kutatómunkát végeztem. Mivel ekkor a Diákhitel Kht. támogatta döntő részben az utazásomat, ezért elég szűk volt a büdzsé, de lett hamarosan olcsó jegy, és kinéztem a legolcsóbb szállást is: Casa Grande. Gondoltam nagy ház, jó lesz az. Ennyire nem is nyúlhattam volna mellé, bár tény, hogy a magyarok döntő többsége itt lakott. Ekkor már fél éve nyomtam a portugált az egyetemen, ami kb arra volt jó, hogy az első öt percben ne kínáljam fel a vesémet megvételre. De hamarosan belejöttem, mint ahogy a repülésbe is.
Persze az első termikek alaposan felráztak téli álmomból, és itt jöttem rá arra, hogy van a magyar élvonal, meg a nemzetközi, és a kettő közt egy nagy betöltetlen űr. Pedig voltunk páran (Berci, KisKovács, Losi, Barcs, Pepó, Susán, Simonics, Szittó, Lojra, Fördős, Miki stbstb) akik meg akartuk mutatni, és igazából a brazil nagykártyákkal viaskodtunk. Mint egy szivacs szívtam magamba azokat az elkottyantott információkat rétegszelekről, tekerési módokról, végsiklás számításokról, felhőelemzésekről. Persze már akkor is éreztem, hogy kb a fele vetítés, de még nem tudtam, hogy vajon melyik fele.
Eleinte komoly stressz volt az egész startra készülődés, aszalódás a napon, az első termik. Igaz, a mai napig akkor nyugszom meg először, mikor az első termiket kitekertem, és iszom egy picit a vizemből. De akkor még minden új volt. A rengeteg ernyő, az együtt tekerések, az ernyő kezelése, odafigyelni, hogy ne rontsam el a feladatot, ne szálljak villanydrótra, melyből annyi volt a környéken.
Két fő tanulság, mivel konkrét taskokra nem emlékszem: az egyik, a fokozatosság elve. Azt hiszem ha valaki most kezdi, akkor jobban teszi, ha nem ugrik egyből fejest a mélyvízbe, hanem szépen-lassan, először csak kisebb magyar versenyek, majd jöhetnek a kisebb nemzetköziek stbstb. A másik pedig, ha valaki megteheti, akkor menjen el télen repülni. Ég és föld a különbség ha a szezon valamikor jan-feb környékén kezdődik és nem áprilisban, vagy ahogy az idő engedi.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
