Az első Eged-kupa

Verseny: Eged-kupa 2003
Ernyő: Apco Keara
Helyezés: 3.

Azt hiszem életemben ez volt az egyetlen alkalom, amikor én kértem, hogy elsőnek vizsgázhassak az egyetemen. Aztán kocsiba be, irány Eger.

Task1, Vadna céltáv, Bélapátfalva töréssel. Szerencsére a szokásos egyéni időmérés, büntetés nélkül, azaz nem számított ki mikor indul. Nagyjából ekkor repültem először az Egedről, pláne DK, nem hittem, hogy innen egyáltalán ki lehet tekerni. Amikor láttam, hogy mindenki szépen teker kifele, elstartoltam én is. Rosszkor. Szóval elsőre lerohadtam, ráadásul az úttól is távol, ernyő gyorsan rózsába, overallban felszaladtam az útig, ahonnan aztán felvitt a transzport. Sokra nem mentem vele, szépen bedeszkázódott az ég, látszódott, hogy itt már nem lesz semmi. Ültünk és vártunk, engem - miután a lélegzetemet visszanyertem - a guta megütött, úgy éreztem, hogy itt a vége a versenynek. Aztán egyszercsak kissé kinyílt az ég, és elkezdtek jönni a termikpöffök. El is startoltunk Barccsal, és csak csodálkoztunk, hogy szépen emel mindenhol kettővel, de zivatarnak nyoma se volt. Mikor már jól kiemelkedtünk, akkor rájöttünk, hogy itt az alkalom, hogy kihozzunk valamit a mai napból, és elkezdtünk siklani a fordulópont felé. Azóta sokkal jobb siklószámú ernyőkkel repülök, de ilyen még nem volt, hogy gyakorlatilag egy tekerésből ütöttük át a Bükköt. Sanya kissé balra ment, és jobban megmerült, én egy jobb vonalat választottam, így a fp környékén magasabban értem a bánya fölé. Sanya utána lerohadt, és én meg ott voltam teljesen egyedül. Mivel fogalmam se volt, hogy ki hogy teljesített, ráadásul azt se vágtam, hogy vajon mennyin kell lennem, hogy beérjek, ezért gyakorlatilag mindent tekertem a fp és a cél között. Mikor beértem, már nem volt ott senki. Az első boly, az a 13 ember, aki célbaért, már akkor leszállt, mikor én kiléptem a cilinderből. Aztán a letöltéskor derült ki, hogy 15 másodperccel nyertem a napot. Nem kicsit örültem a dolognak. :)

Task 2, a szokásos ÉNy-i hátszeles. Nem tudom leírni azt az érzést, hogy milyen úgy kezdeni a napot, hogy jó helyen állsz. Annál csak egy durvább van, mikor te vagy legelöl. A startpara még keményebb ilyenkor, ráadásul a szél se volt gyenge. De most legalább együtt tekertünk ki, és próbáltam lépést tartani a Radon osztállyal (Barcs, Pepó, Simonics). Ez többé-kevésbé sikerült is, a végén a gyengülő időben a rutin csak előjött, 2-5 kmt vertek rám. No persze a szokásos gyenge-idő specialisták (Koppány, Dénes) ennél jóval többet.

Task 3, a szokásos DNy-i hátszeles, Miskolcig, aztán Szikszó. Ezen a taskon volt az első olyan alkalom, amikor rájöttem arra, hogy mennyivel többet vállal az ember a verseny hevében. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a Bükk kellős közepén vagyok, ha nem tekerek ki, tuti befázás, mert nem érem el a következő vészleszállót. Egyszerűen cserbenhagyott az a rutin, melyet az agyamba vésett a Simonics oktatáson, hogy folyamatosan csekkoljuk, hogy hova tudunk kiérni, hol tudunk leszállni. Nem figyeltem oda, mert a feladatra koncentráltam, meg a többiekre, meg arra, hogy na majd ott biztosan adja, de ha ott nem, akkor ott utána. Azóta rendszeresen igyekszem visszaemlékezni erre, hogy ilyen ne forduljon elő többet. Aki ki tudott tekerni, az a széllel eljutott nagyjából Miskolcig, aztán a szembeszélben fűrészelés következett, amit Pepó végzett a legnagyobb sikerrel.

Task 4. Ismét bolyok, különböző időben. Az első boly kissé bevállalósan beleugrott, és tolták neki, pedig reggel még elég rosszul nézett ki az idő, így jogos volt azt gondolni, hogy később jobb lesz. Nem lett. Persze beértünk, de átlag 10 perccel gyengébb idővel. Nem adta annyira.

Szumma. Megdőlt az alapelv, a versenyt nem az nyeri, akinek a legtöbb pontja van... Na jó, nem siránkoztam, a harmadik hely bőven várakozásaimon felüli volt, csak átkoztam a napdobást, mert nekem volt a legtöbb pontom napdobás előtt. De emlékszem, mikor a rendezőség próbált 5. taskot tartani, mi a Partizer Csabival összenéztünk, és kijelentettük, hogy nekünk ez bőven jó így. :)